2009. szeptember 27-én adtam át az életemet Istennek. Vallásos családban nőttem fel így Isten nem volt ismeretlen számomra, sőt elég sok istenélményem is volt, megtapasztaltam Isten vezetését is, már amikor engedtem neki, de nem Ő volt az Úr az életemben! De aznap, nem csak az életemet adtam át, hanem elkezdődött a harc: “Istenem, adjál férjet, lehet neked tetsző, választhatsz ki legyen az, csak add már!”
De Isten hallgatott. Így választottam én. Isten akkor őt add nekem, intézd úgy , hogy ő legyen az, nem lehet ellene kifogásod, ő is keresztény! Majd egészen a rabja lettem ennek a gondolatnak. Azt gondoltam elég imádkozni valakiért, és Isten majd úgy irányítja az utunkat, hogy a végén összeházasodunk, és ÉN tudhatom, hogy megharcoltam érte, ÉN elértem, amit akartam. De Istennél nem így működik. Neki sokkal jobb terve volt.
De 5 évet kellett várnom rá, hogy megláthassam! Meg kellett változnom, valóban engednem kellett, hogy Isten munkálkodni tudjon az életemben, bennem. hogy lemetssze azt rólam, ami nem a javamra van. Megszámlálhatatlan átsírt éjszaka után végül beletörődtem, elengedtem, elfogadtam, és végül ezt a területét az életemnek is letettem Isten kezébe! Elfogadtam: “ha az az akaratod Istenem, hogy egyedül legyek, adjál hozzá erőt. Nem akarok tovább olyan dologért imádkozni, ami a Te akaratoddal szembe megy”. Amikor ezt az imát elmondtam, éreztem Isten jelenlétét a szobámban, éreztem, hogy most kaptam meg azt, amit eddig hiába akartam kierőszakolni Istenből. Nem volt látható jele, de éreztem, bizonyosságom lett afelől, hogy az a nap mikortól nem vagyok egyedül, közel van. Másnap munkába menet leült mellém egy bácsi a buszon. Mai igét olvastam, mondta: látom fontos irományt olvas. Kiderült hamar, hogy szintén keresztény. Majd megkérdezte: Mondja kedves, van már férje. Mondtam nincs, és közben rettenetes mérges lettem rá, hogy ő is ezzel jön! De meglepett a válasz: Elküldi az ÚR! – és leszállt a buszról. Ez júniusban volt. Augusztusban ismertem meg a férjemet.
Egy keresztény táborban voltam, és egész héten minden nap azzal kapcsolatban kértem imát a kiscsoportos beszélgetés végén, hogy férjhez szeretnék menni. Utolsó nap szólt hozzám Isten: Ezért ne kérjél már imát, már megkaptad. Aznap bizonyságot tettem egy szintén egyedülálló lánynak arról, milyen nehéz, de még is milyen csodálatos végig menni azon az úton amikor várod a társad Istentől, engedelmeskedsz neki, majd megkapod Őt! Hallgattam magamat, és nem értettem miről beszélek. A táborból haza érve másnap az egész napot az Úrral töltöttem. Elkezdtem megírni a következő évi imalistámat, és felírtam a lap tetejére: Férj! Isten újra szólt: Holnaptól nem vagy egyedül!
Másnap találkoztam Danival!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: