Mi csak megmutatni vittük be a sürgősségi osztályra, mert lefordult a kanapéról és beütötte a fejét. Kicsit piros volt, de mivel ilyen picike még, gondoltuk jobb ha megnézik, nincs-e baj. Szerdán délelőtt történt, napok múlva engedtek csak haza.
Csak éppen elléptem mellőle. Nyűgös volt, két napja lázas, én pedig hulla fáradt. Letettem az ágyra, ahova mindig szoktam, a játszó szőnyegre, be közel a falhoz, mert már átfordul, le ne essen. 5 lépésre voltam tőle, elfordultam, és csak a puffanást hallottam, nem láttam, el sem tudom képzelni hogyan gurult le, hogyan jutott át az ágyon, a játékokon, a játszó szőnyeg oszlopaiban hogy nem akadt fenn. Leesett! Máig nem értem hogyan! De az a puffanó hang, még mindig hallom, aztán a sírás, én magamból kikelve kiabáltam: “Dani gyere, leesett!”
Hamar megnyugodott, cicizett, és már nem is volt semmi baja. Én ott megsemmisültem. Felelőtlen voltam! Hogy hagyhattam?! Én okoztam fájdalmat a kicsi kincsemnek! Daninak ez a legsűrűbb hete, két prédikációt kellene megírnia a hétvégéig, én meg rabolom az idejét! De menni kellett be a sürgősségire! Nem mertünk kockáztatni, az a puffanó hang, én hallottam! A gyerekem hangja volt ahogy elérte a padlót!
A regisztrációnál közölték, ugye úgy készültünk hogy maradunk! MI? De még meg sem vizsgálták! Lehet nincs is semmi baja! “De ez a protokoll, kérem! Ha akarják, hogy megnézzük, maradnak, ha nem akarnak maradni, ne nézessék meg.” Maradtunk! Vártunk! Másfél órát, hogy sorra kerüljünk! Noel addigra jól lakott ott a váróban, és elaludt. Már semmi baja nem volt. Közel volta hozzá, hogy itt hagyjuk ezt az egészet.
A vizsgálat alatt semmi rendellenességet nem talált a doktornő! Noel vidáman mosolygott minden nénire, aki fölé hajolt, hogy megnézze. Mindenkit levett a lábáról! De 24 órás megfigyelésre maradni kell! Két óránként vérnyomást mérnek, lesz egy koponya röntgen, és holnap ilyenkor mehetnek haza! Anyuka itt írja alá!
Felkísértek minket az osztályra. Mivel mondtam, hogy az elmúlt két nap lázas volt, így külön szobát kaptunk. Minden félelmemmel ellentétben külön fürdő és WC tartozott a szobához, és két ágy, egy Noelnek, egy nekem. Elfoglaltuk a szobát, Dani hazament összepakolni nekünk. Majd jött a meglepetés: “Ha már itt vannak veszünk vért és vizeletet a gyerektől.” A vizeletvétellel még nem is volt gond. A vérvételre viszont nem voltam felkészülve, így őt sem tudtam felkészíteni. Megsemmisülve nyeltem vissza a könnyeimet, ott a vizsgáló asztal mellett, ahol zokogva üvöltött a gyerekem. Miattam! Felajánlották, hogy nem kell végig néznem, ahogy bekötik a branült, és vesznek tőle vért, maradjak kint nyugodtan. Ilyenkor nem értem a nővéreket. Nekem vagy Noelnek az miért lenne jó? Ezután egyből mentünk röntgenre, hiába mondtam Noelnek, hogy itt már nem lesz semmi baj, ez nem fog fájni. Kivették a kezemből, és lenyomták az ágyra, tőlem ismét megkérdezték, hogy akarok-e maradni? De miért ne akarnék?
Noel meg csak sírt, és láttam a szemében a rémületet. Meg kellett ismételni, a vizsgálatot, mert elmozdult. Nem hagyták, hogy előbb megnyugtassam. Összetörve álltam az ágy mellett, fogtam a kis kezét, szorította az ujjamat, visítozva sírt, és közben mérhetetlen haragot éreztem: miattam szenved a gyerekem! Mert én nem jól vigyáztam rá!
Visszamentünk a szobába, és haza akartam menni, most! De maradtunk, nem mertem saját felelősségre hazahozni. Koponyaröntgen eredmény negatív, semmi komoly baj nem történt. Másnap reggel jött a hideg zuhany. A doktornő bejött és közölte, nem tud bennünket a 24 óra leteltével hazaengedni! Noel vérében a gyulladási érték nagyon magas. Maradnunk kell, talán vasárnap hazamehetünk. Ott átszakadtak az addig visszafojtott könnyeim. A férjemet szombaton iktatják a gyülekezetünk lelkészének. Nekünk ott a helyünk! Nekünk szombaton legkésőbb haza kell menni! A doktornő nem látott rá esélyt!
Kapott Noel antibiotikumot intravénásan. Nagyon fájt neki, pedig a branülön keresztül kapta, napi 3 volt az adag, minden alakalommal vigasztalhatatlanul sírt.
El lettünk küldve fül-orr-gégészetre, először arra gyanakodtak. De ott a kedves doktor bácsi nem talált semmit.
Később visszajött a doktornő! Megtalálta a gyulladás okát a vizeletben. Nem meghatározható helyen lévő húgyúti fertőzés. Az antibiotikum, amit adtak, nem biztos, hogy hatni fog. Ezek a baktériumok nem szoktak reagálni erre az antibiotikumra. Lehet, hogy váltani kell majd gyógyszert, a szombati haza menetelünk esélytelen. Én menjek nyugodtan, jöjjön be valaki addig Noelre vigyázni!
De ki? Rajtunk kívül senkit nem ismer. A rokonokkal találkozott már párszor, de mindenki 300-600 km-re lakik tőlünk. Számára mindenki idegen! A tesóm vállalta. Én örültem is meg nem is.
Újabb vizsgálat következett: hasi ultrahang. Péntek reggel 6 órától nem ehetett Noel, hogy 8 kor megcsinálhassák a vizsgálatot. Reggel ébredés után elkezdtem neki magyarázni, hogy most mi fog történni, miért nem ehet, és ez csak egy csiklandozós vizsgálat lesz. Nyeltem a könnyeimet, és reméltem, hogy tényleg nem lesz semmi baj. És számomra is csoda volt látni, hogy értette, amit mondtam neki. Mosolygott és hagyta, hogy megvizsgálják. Diagnózis: Vesemedence tágulat a bal oldalon.
Vártunk és imádkoztunk. A gyülekezetben hamar híre ment, hogy kórházban vagyunk. Mindenki értünk imádkozott. Péntek éjjel már nem tudtam aludni. Egyet tudtam, nem hagyhatom itt Noelt egyedül. Nem vagyok rá képes, hogy itt hagyjam a kórházban! Már megingott a bizalma az emberekben. Félt mindentől! De nem hagyhatom cserben a férjemet, hogy nem vagyok ott mellette, amikor számára egy mérföldkő a szombati nap, egy fontos, jelentőségteljes nap ez a mi közös életünkben; és cserben hagyni a gyülekezetet, ahol mi együtt szolgálunk Isten akaratából, Ők számítanak a jelenlétemre.
Csütörtökön és pénteken ugyanaz a doktornő volt. Biztatott, vannak látható jelek, mintha hatna az antibiotikum. Ami viszont már számomra is megnyugtató volt, Noelnek kezdett visszajönni az étvágya. Csütörtök estére begyulladt a mellem, mert egész nap alig evett. Pénteken kiszívta a csomót! Bíztunk, és imádkoztunk!
Szombaton reggel a nővérke azzal ébresztett bennünket, hogy: “Noel baba, pisiljél egy hazamenőset, hogy a doktornéni hazaengedhessen!”
A mi kedves doktor nénink ugyanis ráírta Noel lázlapjára, annak ellenére, hogy nem bízott benne, hogy ennek a kisfiúnak szombaton haza kellene menni, hogy részt vehessen édesapja ünnepségén. Sürgősségi eredménykérésre volt kiírva a vérvétel, leadtuk a vizeletet és reggel 6 órától várakoztunk az eredményekre, és a válaszra, hogy mehetünk-e vagy maradnunk kell.
10 órakor jött be a doktornő: tiszta a vizelet, nincs gyulladás a vérében, írja a zárót! Mehetünk haza!
Ha Noel nem esik le a kanapéról, lehet, még mindig nem tudnánk mitől lázas.
Ha a kedves doktor néni nem vizsgálja meg Noel vizeletét, annak ellenére, hogy előtte nap már egy másik doktor néni megvizsgálta, sosem derül ki, mi okozza a gyulladást.
Ha nem esik le a kanapéról, nem tudjuk, hogy vesemedence tágulata van.
Ha nem esik le a kanapéról, szövődmények lettek volna.
Ha nem esik le a kanapéról, a későbbi szövődményekből fejtegették volna az orvosok, hogy mi is lehetett a baj eredetileg?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: